1992-1998-ig egyéni vállalkozóként majd 1998-2008-ig üzlet tulajdonosként húztam az igát a rám nehezedő összes teherrel. A 2008-as évet már avval töltöttem, hogy hol folytassam a munkámat. 46 éves voltam ekkor, sokan nem mozdulnak ebben a korban, de betelt a pohár. Azt hiszem mindenki érti miről írok, hiszen azokat a nehézségeket amelyeket föntről "kapunk" sokan mások is viselték vagy viselik. Rávetettem magam az internetre és körülszörföztem a világot, hogy találjak egy helyet, ahol nem szükséges betegre dolgozni és idegeskedni magamat. Nem a munkától tartottam, hiszen nagyon szeretem amit csinálok. Elmaradt az a fajta megbecsülés, amely otthon tartott volna. Nem kellett volna elhagynom azt a helyet ahol születtem, felnőttem, csodálatos két lányom van, dolgoztam becsületesen és nem keveset, de mégsem éreztem magam biztonságban. Egy szó mint száz, el kellett hagynom a hazámat. Ausztrália mellett tettem le a voksomat különböző okok miatt. Elmentem egy ügynökséghez -bár ne tettem volna- ahol tanuló vízum témában körbejártuk a lehetséges utakat. Arra gondoltam, ha ügynökséget bízok meg többet kell fizetnem, de megtérül a befektetett pénzem. Első körben visszautasították a kérelmemet, mivel hiányos ismeretekkel birt az ügynökség. Másodszorra magam korrigáltam a beadványt a nagykövetség segítségével. Megkaptam a tanuló vízumot hét hónapra. 2009 februárban érkeztem meg Ausztráliába. Azt hittem nem élem túl a hosszú repülést, ugyanis korábban nem repültem többet három óránál. Ekkor még mindig 46 éves voltam és március 2-án kezdtem el a nyelvtanulást az iskolában. Természetesen én voltam a legidősebb diák, néhány tanár gyermekem is lehetett volna. De élveztem, tanultam szorgalmasan, hétvégéken az óceánban gyönyörködtem, sokat gyalogoltam, úsztam, kerékpároztam és szinte észre sem vettem, de megtanultam mosolyogni, önfeledten nevetni és élvezni a pillanatokat. Még az sem zavart meg, hogy júniusban betöltöttem a 47-ik évemet. A tanuló vízumom szeptember végén járt le, ezen oknál fogva hazautaztam. Mivel tele voltam fantasztikus élményekkel eldöntöttem véglegesen, hogy itt szeretnék dolgozni és élni. Ahhoz azonban szponzort kell találni, mivel a letelepedési korhatár, ha jól tudom 50 év. Nem adtam fel ennek ellenére sem és továbbra is azon fáradoztam munka előtt, közben és után, hogy vissza tudjak jönni. 2010-ben megpályáztam egy állást Új-Zélandon, amit megkaptam három év munkavállalói vízummal együtt. Még a föld is belerengett hat és fél hét munka után, következésképpen elvesztettem a munkámat a vízummal együtt. Kiborultam, nem tudtam eldönteni mit csináljak a világ másik végén. Négy hétig kerestem munkát aztán úgy döntöttem hazajövök. Eközben tartottam a kapcsolatot azokkal az emberekkel akiket első kinn létemkor megismertem. Megváltoztattam a döntésemet és visszatértem Ausztráliába 2010 októberében turista vízummal. Természetesen munkakeresési szándékkal és tudtam, hogy nincs több lövésem ez az utolsó lehetőségem, hogy munkát és szponzort találjak. Az előbbi könnyű volt az utóbbi nagyon nehéz. Nyolc hónap talpalás valamint a megszámlálhatatlan elküldött e-mailek után amelyekre nem kaptam pozitív választ úgy éreztem belefáradtam. 2011 június vége felé megvettem a repülőjegyet Magyarországra. Az idő alatt amíg vártam az indulási napra, fölkerült a netre két újabb hirdetés. Tulajdonképpen akkor már komolyabb meggyőződés nélkül minden mindegy alapon elküldtem az önéletrajzomat Dél-Ausztráliába és Új-Dél Welsbe. Adeilade-ből a "szokásos" válasz érkezett ám Sydney-ből érdeklődés mutatkozott. Azt nem is mondtam, hogy ekkor a 49-ik évemen is túl voltam. Ez csak azt jelenti, hogy a sok megpróbáltatás ellenére sem adtam föl és ha hiszel magadban valamint a képességeidben te sem adhatod föl. Szóval az érdeklődés odáig fajult, hogy lemondtam a repülőjegyet és elmentem próbamunkát készíteni valamint a szokásos munkainterjút megejteni. A megérkezésem utáni második napon aláírtuk a szerződés tervezetet. Nem hittem el és nem is tudtam mit kezdeni azzal a tudattal, hogy itt a nagy lehetőség. Mielőtt leutaztam Új-Dél Welsbe, felhívtam a CSE Australia Sydneyben levő irodáját, amennyiben az érdeklődés komoly a munkahely részéről van-e esélyem megkapni a munkát. A letelepedésről nem is álmodoztam. 49 évesen? Szerencsére, volt aki abban a helyzetben is hideg fejjel tudott gondolkodni. A sikeres próbamunka és interjú után felkerestem az Editet az irodájában. Átbeszéltünk mindent és kértem, legyen hozzám teljesen őszinte, mennyi esélyt lát arra, hogy a bevándorlási hivatal pozitív eredménnyel zárhatja le a vizsgálatot. Mindez csak azért volt, mert rossz tapasztalatokkal ekkorra már el voltam látva ügynökségek területén. Tulajdonképpen nem is kellett kérnem, nyugodt maradt és azonnal átlátta amit az adott lehetőségből maximálisan ki lehet hozni. Utólag is bocsánatot kérek, ha türelmetlen voltam. Minden hezitálás nélkül közölte, hogy a koromon kivel semmilyen akadálya nincs annak, hogy a bevándorlási hivatal elfogadja a kérelmet és pozitívan döntsön. Engem meggyőzött. Annyira naprakész, tájékozott, óriási tapasztalattal, tudással rendelkezik ezen a területen, hogy az valami hihetetlen. Ami legalább ennyire fontos, nem "utazik a pénzedre". Ha valamiért kevesebb esélyt lát, (ami nagyon ritka) elmondja őszintén, meg is indokolja. Minden esettel úgy foglalkozik, mintha a saját "gyermeke" volna és nem ismer lehetetlent. Ugye többen találkoztunk már olyan ügynökséggel amelyben sajnos csalódnunk kellett. Ezt a CSE Australia esetében nyugodtan elfelejtheted. Visszatérve az esetemre belevágtunk. Velem együtt izgultak végig az eljárási időt. Hosszabbra nyúlt mint az várható volt, minden egyes nappal nehezebb volt, de megérte. Pontosan az 50-ik születésnapomon landolt a gép Sydney-ben. Köszönet ezért a CSE Australiának. Ma Ausztráliában kelek fel reggelente és megyek dolgozni. Itt megbecsülnek. Igen, az ügynökség helyes kiválasztása nagyban befolyásolja a várható eredményt! Tiszta lelkiismerettel tudom ajánlani a CSE-t, forduljatok hozzájuk bizalommal és őszintén!