2011. karácsonya előtt pár nappal buggyant ki belőlünk, hogy költözzünk el Magyarországról. Az egyértelmű volt, hogy angol nyelvterületre menjünk.
Kizárásos alapon maradt Új-Zéland és Ausztrália. Még aznap este veszett internetezés kezdődött a régi „Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedőkhöz hasonlóan, csak itt az alany országok nem szomszédos baráti országok voltak, hanem a golyó túlsó oldaláról valók. Elég hamar kiderült, hogy Új-Zéland sokkal szebb, Ausztrália viszont minden más szempontból sokkal jobb.
Karácsonykor csak kevés beavatott családtag tudta meg a tervet, nem akartunk mindenkit kiborítani. :) Már akkor is megoszlottak a vélemények, volt, aki hülyének nézett minket, és volt, aki teljes mellszélességgel támogatott. Végül rokonok barátain keresztül került képbe a CSE Ausztrália. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy olyan mértékű a kivándorlás Ausztráliába, hogy cégek foglalkozzanak ilyennel, de egyrészt sajnos igen, másrészt pedig sajnos olyan bonyolult a vízumrendszer, hogy szakképzetlen földi halandó nem nagyon látja át.
Február végén a CSE első előadására éppen hogy befértünk. Oda már úgy mentünk el, hogy tudtuk, hogy milyen vízumfajták vannak, és hogy ezek közül a PR a legjobb, főleg családnak, de azt a legnehezebb megkapni. Azt is tudtuk, hogy van egy pici esélyünk rá, csak a 40 éves kor felé közeledve szorít az idő a pontozási rendszer miatt.
Nem volt kérdés, hogy megreszkírozzuk-e egyedül, hogy egy űrlap félreértése miatt lecsúszunk a határidőről, vagy inkább szakértő cég segítségét vesszük igénybe. Szerencsére jól döntöttünk.
Editék az első perctől kezdve céltudatos, tapasztalt, hozzáértő társaságnak tűntek, akik nem mellesleg emberileg is nagyon jól kezelik a hozzánk hasonló kalandorokat. Ilyen életre szóló döntés küszöbén ez mind nagyon fontos.
A cél tehát az volt, hogy 40 éves korom előtt minden papírt megszerezzünk. Ezek közül a JATE-s Europass volt az egyik nehézség és természetesen az IELTS a másik. Az elsőn a régi tanáraimmal és kollégáimmal ápolt jó kapcsolat segített, a másodikon pedig egy tíz hónapos nagyon kemény angol tanulás és három vizsgakísérlet. Pár hónappal a határidő előtt minden szükséges dolog megvolt, sőt, később még a feleségemnek is sikerült egy IELTS-et összehoznia, amivel jelentősen tudtuk csökkenteni a vízum költségét.
Február legvégén, néhány nappal a 40. szülinapom előtt beadta Edit az irataimat, és áprilisban már jött is a telefon, hogy akár másnap repülhetünk is. :)
A tágabb család egyes részei gratuláltak, mások nagyon szomorkodtak, de most ott állunk, hogy 2013. november elején érkeztem. Bár a szerződésünk már nem szólt róla, mégis nagyon sokat segítettek Editék a megérkezés után is. Minden hivatalos papírt sikerült Sydney-ben ripsz-ropsz elintézni, és már repülhettem is tovább az eredeti célhoz:
Melbourne-be. Itt hamar jóra fordult minden: Karácsony előtt már volt munkaszerződésem is, január elejétől dolgozom, és mához egy hétre jön a család nőnemű szekciója is.
Amint a képen látszik, nagyon várom őket. :)
A kivándorlás akárhogyan is próbáljuk, mindenképpen drága mulatság, és ha valami hivatalos irat nem sikerül, akkor az nagyon tud fájni. Ha újra kellene döntenem, megint a CSE Ausztráliát választanám. :)